Az Igazságnak arca van és neve...

Egyszerű gáztűzhely. Nagy edényt válasszunk. Tegyünk bele mindent, ami belefér. Gyorsan, addig, amíg a tűz él! Amíg el nem alszik!

Szeletelt szubjektivitás, többféle nézőpontból vágva, szórjuk rá Mátyás király hamvait, egy csipet objektivitást, nagyjából hozzáadhatunk mindent, ami relatív emészthető, gondosan keverjük el a józan ész fakanalával és a végén dobjunk rá egy kis Bacont, hátha kisül az igazság!

Kedves éhezők és szomjazók!

Remélem, megbocsájtják, ha nem égi mannát főz a szakács, és hát…nem ismeri az örök elixszír koktélját. Hogy nem a filozófia Horváth Rozija! A ’vadat és halat, s mi jó falat’ ígéretét nem adhatom. Valójában semmit nem adhatok. Üres kezekkel jöttem, és azzal is távozom. És olyat se mondok majd, amitől gombóc gyűlik a torkukban, hogy saját fájdalmukkal etessem meg önöket.

…………………………………………………….

Sokféle recept van és szakácskönyv úgyszintén. De ettől önmagában még korog a gyomor, éhes a száj és fő a fej. Ott van a receptek sora:

1. relatív- rosszul vagy? Mihez képest? Nézőpont kérdése.
2. szubjektív- nekem ez, neked az. Félig üres, félig teli.
3. objektív- egy az igazság.

És megtalálása erőfeszítést kíván. Ja, és megtartása még inkább. Súlyos teherként nehezedik ránk…együnk sok fehérjét, hogy az izmaink elbírják. Igazság van,

és azt mindenki látja, csak senki sem találta még meg. De ott van, fényeskedik. Szögezzük le akkor! Mi az igazság?!

Kedves éhezők és szomjazók, megértem, ha mégis torkig vannak vele. Ha nem veszik be többé. Mert igazuk van!

Sütjük, főzzük, kombináljuk receptek szerint, mind. Én is.

De a legtermészetesebb élet folyamán is legalább egyszer kiköveteli jussát az a pont, amikor megtörik bizalmas, meghitt dolgaink pályája, torlasz kerül a menekülőutakra, összeszűkül a gyomor, a torok kiszárad és a következő lélegzetvétel sikere is kétségessé válik.

Nem a kórházban, otthon haldoklik az Igazság.

És bár a gyomrunk üres, a torkunk száraz, éhezzük és szomjazzuk mégis…és mégsem tudjuk megemésztni tartalmát. Nagyokat harapunk bele, és a falat a végén keresztbe áll. Habzsolnánk, de csak a levegőbe tátogunk.

Az Igazságnak arca van és neve. 73 éves éppen most. Mosolyráncait kibérelte a fájdalom. Csendben van. Hagyja, hogy megfeledkezzenek róla. Én csak főzök rá. DE nem kap rétest estére. Felvonulás helyett levonul. Ott kezdi, ahol mások abbahagyták.

Mit gondolnak erőfeszítés megtalálni? És kiállni még inkább?

Nem mondanám!

Mert ha rákérdezünk és keressük, eltitkolja a nevét. Nem panaszkodik. Megengedi, hogy hazugságnak hívják. A másik arcát ki sem festi…úgyis dagadtra pofozzák.

Ha azt reméljük, hogy megszólal, valóban azt mondhatjuk, nincs igazság. Megtalálása erőfeszítést igényel, de nem úgy, ahogy azt Bacon úr gondolná.

Mert az igazság ott él, ahol az ember. De meghúzódik a döbbenetben, a csendben, az üres, kiszárad árkokban ólomlábakon jár. Dermedten fekszik, kipárnázzuk a térde alatt a lábát, megtöröljük a szája szélét, tisztába tesszük, megsímogatjuk arcát . És mit mondunk neki, ha haldokolva ránk tekint?

A recept adott mindenkinek, és a szakácskönyvek sorai kínálják. De hiába rágják szájunkba, ha belesajdul a fogunk, nincsen hozzá gyomrunk és emésztőszerveink……(?)

Mert az ész fakanalával kavargatva: kiforr, lesül, odaég. Vagy rágós marad, vagy sótlan. És azt senkivel sem etethetjük meg.

Az igazság ember. Az igazság lényege az ember lényege. Aki most éppen otthon fekszik, senki nem szól helyette, és maga is csak ürügy arra, hogy az erek tovább szállíthassák a vért. És nincsen az a recept, ami ezt a szomjúságot megitatná.

Az Igazság ebben a pillanatban is otthon fekszik. Valóságát nem zavarja, hogy kitárják. Nem ellenkezik, hogy receptté egyszerűsítem itt. Az Igazság szabaddá tesz, és bár ha fekve is, de egyenes gerinccel viseli, hogy szavak retorikájává hamisítják. És otthon - amíg a fejünk fő megtalálásán- fátyolos tekintete szüli sós cseppjeit, melyek meg-meg akadva fedezik fel újra arcának kiszáradt rétegeit.

Kedves éhezők és szomjazók!

Végül is nem ígértem Önöknek semmit, mert hazug lenne a szakácsnő lennék, ha az Igazság receptjét kínálnám…és teljesen mindegy, hogy milyen a szakácskönyv, vagy milyen éppen a szakács…ugyanis Önöknek nincsen szükségük rá! Jól tudják, miről beszélek. Mert az Igazság Önöknél is otthon van. Ne rám hallgassanak, hallgassanak Rá!

Mindenki saját receptjét főzi egy életen át. És talán az utolsó nap, amikor éhezzük és szomjazzuk az igazságot, főztünket megkóstolja valaki…”és a fogában tartva átviszi…”

Papp Emese

Erik Göran Lindquist és az igazság

“Az igazság maradjon a múlt börtönében”, mondta régi hősöm és példaképem Erik Göran Lindquist. Egy kivételes ember, aki az első huminatárius politikus volt az ENSZ élén, aki először fedezte fel a fekete kontinenset pusztító járványokat, az első, aki oltásokat vitt oda, az első, aki 50 millió dollárt csikart ki a fejlett országok gazdaságaiból, hogy a legszegényebb kontinenst segítse. Egy olyan ember, aki ha nem élt volna, ki kellene találni, mert az emberek ilyen hősöket érdemelnek.

A történelmet győztesek írják és Erik Göran Lindquist egy győztes volt. Egy hős.

Kedves jövendőbeli győztesek, hősök, példaképek!

Az ember megnyugvással gondol a csodára, a jóra, a hihetetlenre, ami megvalósult, a bátorságra, amely helyet kapott e talpalatnyi sárgolyón. Jó érzés emlékezni az olyanokra, mint Erik Göran Lindquist, a történelemkönyvek és a múlt hősére. Egy emberre, aki megváltoztatta a világot, amelyet hátrahagyott. Írtak róla újságcikkek, könyvek, megemlékezések és naplók. Naplók, köztük a sajátja is, mely mottója így hangzik: “Az igazság maradjon a múlt börtönében”.

Az élet börtön, és börtönőr benne minden férfi és nő, még egy olyan hős is, mint Lindquist. Világunk tele van falakkal és ezeket a falakat többnyire zárak és fegyveres emberek őrzik. Ezek mögött a falak mögött titkok vannak naplókba és jelentésekbe zárva. Egy ilyen falat strázsált Lindquist is élete végéig, mert emögött tartotta titokban a személyéhez köthető legendák hátterét, valóságát és igazságát is. Börtönbe zárta a fájó igazságot. A falak, amellyel takarta magát önkéntesek és kényszerűek. Maga választotta, hogy elzárja vétkeit és bűneit, ő választotta az eszközöket, amelyeket szentesített a cél, de kényszerűen vállalta az idő megszépítő homályát is.

Erik Göran Lindquist ugyanis önző volt, nem különb, sőt talán rosszabb is, mint bármelyik egyszerű földi halandó. Mert az ő cégétől vásárolta az ENSZ a védőoltásokat, melyeket az afrikai járványok megfékezésére használtak, neki lett haszna abból a pénzből, amelyet a fejlett országoktól kapott, hiszen a saját gyáraival építette fel az általa megrendelt épületeket. A pénz őt is megtörte és humanitáriusból üzletemberré tette.

Az igazság fáj, de hazugságokból építhetünk köré kórházat és ápolhatjuk benne a valóságot. Amely a legtöbb esetben nem jó, de mégcsak nem is kellemes. Hibázunk, tévedünk, ártunk, de mindvégig vágyunk a látszatra, hogy jó embernek tartsanak, vágyunk arra, hogy példát mutassunk, és ezért példamutató tettekkel falazzuk fel a hazugság várát, melyben ott nyugszik az igazság a múlt börtönében. Rossz kőművesként használunk jó téglát, akár csak tette azt Erik Göran Lindquist, aki tudta, hogy az emberek többet érdemelnek az igazságnál.

Ugye, milyen jó volt hinni benne, amíg hős volt?!!

De Erik Göran Lindquist győztese a történelemnek, élhetett az eszközzel és a joggal, hogy maga rajzolja meg az életéről kialakult képet. “Mert az igazság maradjon a múlt börtönében!” Az idő jótékony homálya felvedte és eltakarta hibáit és csak legendaként, hősként őrizte meg magának. Mert az emberek megérdemlik a hősöket! Mitológiákba vagy könyvekbe illő hősöket, mint Prométheusz, Sárkányölő Szent György, Batman vagy Erik Göran Lindquist. Hisz sem Batman, sem Erik Göran Lindquist nem létezik és nem is létezett soha. Pusztán egy embert hívnak így, akitől egyszer szállást és egy névjegyet kaptam. Az ő nevével személyesítettem meg a soha sem létező, kitalált hőst!

Amíg hősként létezett, jó volt hinni benne és visszaadta a hitet, hogy igenis létezik emberség. Amikor el- és lebukott magával vitte a reményt, egy keserű ízt és erős kiábrándulást hagyva maga után. De még tágasabb és kényelmetlenebb lett az űr, amit maga mögött hagyott. Az igazságtalanság terét, a kitalációt, a fikciót, amelyet az igazság kénytelen most betölteni és táplálni a vérzősebet, amelyet a soha sem létező elbukott hős vágott.

De az emberek hősöket érdemelnek. Jóságos és önzetlen Erik Göran Lindquisteket, akikben nincs meg semmi a gonoszból és a rosszból. Sárkányölő Szent Györgyöket és Batmaneket. Olyan legendákat, amelyeket ha nem lennének, ki kellene találni.

Kedves Erik Göran Lindquistek!

Az emberek többet érdemelnek az igazságnál. Az emberek naplóba zárt titkokat, messze múltba vessző hősöket, hiteket és reményeket érdemelnek. Valamit, amit nem adott meg a jelen csak a tegnap. Az emberek azt érdemlik, hogy reménnyel nézhessenek előre, és az igazságban bízva taposhassák el a valóság fájdalmát. Jár mindenkinek, hogy értelmét lássa a jónak, hogy tehessen érte. De az ember elveszett, várat épített és a múlt börtönében tartja az igazságot.

Kedves Várkapitányok!

Fessétek ki és őrizzétek váratok! A várbörtönnél éjjel-nappal álljatok őrt és mutassátok helyette kincseiteket. Mert az emberek megérdemlik, hogy hősök legyetek, mert többet érdemelnek az igazságnál. Mutassátok azt az erényt, amelyet birtokolni képtelenek vagytok, hátha más utánatok megszerzi és így menthetitek meg a világot a börtönlázadástól! Mert az emberek többet érdemelnek a börtönviselt igazságnál!

1123196004 - érvényes 2012.03.31.

bár nem beszéd, de az igazság körül kacsáz :D

Hogy igazság van, mindig is tudtam,
de már nem keresem. Biztosan vagyok benne, hogy van: azzal a bizonyos nagy
„I”vel írva. De hogy lehetne bármit is állítani az Igazságról, amikor senki nem
látta, senki nem hallotta, senki nem tapintotta?! S főleg én, hogy mondhatnék róla bármit is, hiszen
már jóideje lemondtam megtalálásáról. 16 éves voltam, bizalmas szívvel jártam a
világot, róttam a szombathelyi utcákat, ahol gimnazista éveimet töltöttem. Az
embereket figyeltem, a ráncokba rótt fájdalmat próbáltam kiolvasni arcukból, a
bolond áprilisi szelet a pokolba kívántam, s közben az élet nagy dolgairól
ábrándoztam. Okosnak, komolynak, de legalábbis mélyebb, másmilyen embernek
éreztem magam, aki a dolgok lényegét akarja látni, aki az egészet akarja
megragadni, és nem foglalkozik idióta áprilisi tréfákkal, mint az
osztálytársaim. Egy padon ültem, hideg volt, de a napnak már volt ereje, és
nagy, világmegváltó dolgokról ábrándoztam, eszmékről, az igazságról, jóságról,
ilyesmikről. És akkor leült mellém egy feltűrtgallérú fiú. Elővett egy könyvet,
olvasgatta. De csak egy-egy mondatot olvashatott, utána mindig felnézett,
csettintett egyet, vagy nevetett… érdekelt mit olvas, megkérdeztem. Erre
becsapta a könyvet, a zsebébe tette, felém fordult, majd kaján vigyorral az arcán
azt mondta, hogy az igazságról olvas. Furcsán néztem rá, erre ő kérdezgetni
kezdett: amit érzékeinkkel felfogunk, hisszük-e róla, hogy az a valóság? Igenlő
válaszomra nevetett, és mint egy rossz Descartes imitátor magyarázni kezdte,
mennyivel jobban tenném, ha kételkednék ebben. Majd a színekről kezdett el
beszélni, hogy itt van például az ő barna cipője, amit mindenki feketének lát:
mi hát az igazság? – kérdezte. De válaszomat nem várta meg, hadart tovább, hogy
végeredményben minden relatív. A jó és a rossz is csak olyan viszonyfogalmak,
melyekkel jobb nem is dobálózni. Majd áttért az egy-igaz- és jó hármasságára,
hogy ezek végülis Istennél érnek össze, és ez az, amit ő egyedüli igazságnak
elfogad. Bólintottam, az egész jelenséget nem tudtam hova tenni, ő rám se
nézett. Ömlött belőle a szó, verseket szavalt, és elkezdett a szépről beszélni,
mert ez az, ami őt tényleg érdekli, mert igaza van Nietzschének, hogy az
apollóni forma mögött a dionüszoszit is észre kell venni. A vad és ösztönös,
alvilágit felszabadító istenség erejét, mely az apollóni látszat, plasztikus
külcsín mögött fejti ki elviselhetetlen erejét. Majd törvénytelen röhögésben
tört ki: hiszen ki látott a földön még egy olyan bohócot, aki de facto az
el-nem-rejtettségről beszél, és magát oly komolyan veszi, hogy állításokat tesz
az igazságról, hisz azt még a bolond is tudja, hogy az igazi igazság
elviselhetetlen! Így mondta: az „igazi igazság”. Elhallgatott, majd komolyan
rám nézett, és azt mondta: neki csak a „mélységek látszata kell”, a könyvet is
azért olvassa, hogy tudja, hogyan nem szabad írni. Én csak néztem, szólni sem
tudtam, a nap sugarai már csak súrolták arcom, a fiú intett, elindult, és
lassan eltűnt az utcasarkon. Akkor vettem észre, hogy elejtett valamit: a
diákigazolványa volt. Esti Kornél diákigazolványa.

Csaló Igazság - hűtlen szerető

Megcsaltál? Hát megcsallak én is. Egynek hittelek, mégis kiderült rólad, ezer arcod mindenkihez fordul, ki magáénak hiszi.

Vegyük kezünkbe saját Igazságunkat, kedves Szeretők!
Nézzük meg jól, mérjük meg minden pontját: dereka szűkét, csípője széltét, magasságát, súlyát, keble dússágát, vizsgáljuk meg jól szeme színét, mosolya széltét. Hát, nem gyönyörű nő?
Most pedig forduljatok oda, és kérdezzétek meg barátotok véleményét igaz szeretőtökről, és ne csodáljátok, ha keskeny derekát szélesnek, hosszú lábát rövidnek, kék szemét zöldnek látja. S meglep titeket, hogy szemérmetlenül hozzáteszi még, hogy ő úgy szereti.
Azonban várjatok, mielőtt egymásnak esnétek! Helyette forduljatok inkább a saját Igazságotokhoz, és tőle kérdezzétek meg: ki vagy te?
Legyetek óvatosak, mert kétszínű az Igazság… sőt! Három-, négyszínű, az összes szín táncol rajta – így próbálja fakó bőrét eltakarni. Persze ebből a színpompából végül mindenki csak a maga kedvencét emeli ki.
Kényes egy kurtizán az Igazság. Csak finom és drága csipkét hajlandó hordani, selymesnek gondolt bőre nem tűri meg a durva posztót. Belenyúl a tárcátokba is, és észre sem veszitek, hogy pénzeteken vett holmiját már más ágyában veteti le.
Most pedig az Igazságra haragszotok? Ne tegyétek, mert hálátlan szerepet játszik ő, a sarkok hercegnője.
Igen, eladja magát: pénzért, szép szóért, mások életéért; de furcsamód végül olybá' tűnik, mintha mindent akarata ellenére, magán kívül tenne. Lássátok: senki nem kéri, de párbajt vívnak érte, és ezzel a nagyképű mondattal kísérik nagyképű tettüket: "Tegyünk igazságot!" - és tétként felteszik rá vagyonukat, családjukat, életüket.

Én azonban átlátok rajtad. Gyűlölöm már szemed, gyűlölöm már mosolyod, és gyűlölöm, hogy még most is simulsz, most, mikor már nem kérlek rá.
Hiszen rólad papolok, Igazság! Nézd, nevetségessé teszem magam mindenki előtt, pálcát török a fejed felett én. ?Én szolgáltatok igazságot te rólad, te ellened?
Te, te, megint csak te. Nem tágítasz, nem akarsz, nem tudsz lekopni rólam, rólunk, senkiről.
Megcsalsz mindannyiunkat és elmész, de itt hagyod bennünk egyetlen gyümölcsöd, melyet foganni bírtál, a vérbajt. Áldatlan kapcsolatunk kínzó maradványában is csak téged látunk Igazság, tökéletes lényed akkor is ott van, mikor te már más ágyát melegíted.

Hogy megbolondultam volna? Nem, nem gondolom. Épp, hogy sosem éreztem magam még ennyire józannak. Őrültnek gondoltok, de valójában csak hisztek abban, akit szerettek. Szeretitek, így hát mi sem érthetőbb, mint hogy félitek látni azt, ami a tökéletes arc mögött van.

Nekem is fáj a felismerés, de döntöttem: elhagylak Igazság. Elhagylak, mert igazságtalan vagy. Feldaraboltad lelkedet, eladtad részeit, és most mindannyian magunkénak hisszük az egészét. Nem csak szeretőiddel vagy igazságtalan, de igazságtalan vagy saját magaddal szemben is.
Ott hagylak Igazság az út szélén, nem nézek vissza, és nem nézem végig, hogyan pazarlod el aprópénzért rongy testedet.
Helyetted inkább új szeretőmhöz megyek, az űrhöz, melyet magad után hagytál. Nincs édesebb az igazságmentes szabadságnál. Súlytalan hidegsége bizsergetően új érzésekkel lep meg.

Ilyen szerelmet kívánok nektek is. Kiforratlan, alaktalan új szeretőt, akit naivan ölelhettek magatokhoz; nem látjátok szeme színét, mert nincs annak még fénye, mely irányt mutatna; nem érzitek hája súlyát, mert terhetlen; és nem tudjátok korát, mert bőre érinthetetlen.
Az én új szeretőmben nem él még a pártos igazság, nem köt még nyakamra pórázt - nem vagyok még az övé, és ő még nem az enyém.
Bolond azonban közületek az, aki elhitte egy szavamat is, és már tépte is széjjel igazságról írt szép szavait - mert újra figyelmeztetlek titeket: új szeretőtök ölelése bár bizsergetően hideg, hűssége mindössze egy pillanatig fog tartani. Odabújtok hozzá, felmelegítitek, és ő kérlelni fog, hogy "még, még!" - és ekkor veszitek észre a csipkét, melyet kedvetekért vett fel, és a túl vastag rúzst, mellyel az ajkai helyén lévő űrt akarta feltölteni, és ekkor látjátok meg, hogy Ő is az Igazság!
Mert az Igazság démon, mely belétek költözik, és hiába nyertek új testet, arcot vagy lelket, ő megtalál, és megfertőzi elméteket, hogy sose láthassatok tisztán, hűsen, naivan - de mindenek felett -, szabadon.

Nem vagy egyedül utadon

Van igazság? –„Az igazság kutatása súlyos erőfeszítést követel tőlünk, s ha megtaláltuk, még súlyosabbat ró ránk.”

Beszálltál, elhajóztál. Megérkeztél?
Rálelhetünk-e valamire, amiről titkon reméljük, hogy sosem találjuk meg? Ha azt hiszed igen, akkor szállj ki most!
Ha valóban keresnéd, gyere velem.

Kedves Keresők!

Mi mindennek szegődtünk már a nyomába: kerestük a szépséget, a boldogságot, a bölcsességet. Megfoghatatlan szavakat akarunk láthatóvá, érezhetővé, megfoghatóvá tenni, de amint kezünk rámarkolt volna, csak a szó maradt. Elhasznált szavak, melyek jelentése mindenkinek más és más, mert a kérdésre, hogy mi a szép, ki a boldog vagy hol a bölcsesség, a válasz is más és más. De melyik az igaz?

Csónakba szállunk, hogy rátaláljunk, hogy eljussunk oda, ahol fülsiketítő a csend és néma az igazság, de közben megremeg térdünk, mert félünk, hogy rálelhetünk. Elhitetjük magunkkal, hogy az igazság sokféle, hogy nem csak egy, végső, nagy igazság van, hogy mindenkinek igaza van. Mégis vágyunk arra, hogy megérkezzünk, hogy partot érve kiszálljunk a csónakból és felkiálthassunk: megtaláltam! Mert hisszük, hogy az igazság elhozza az elégedettséget, az elégedettség a tökéletességet, a tökéletesség a boldogságot.

De rálelhetünk-e valamire, amiről titkon reméljük, hogy sosem találjuk meg?

Evezünk felé gondolataink folyamán, meg-megállva a partmentén, amikor felfénylik előttünk az igazság. Célnak hiszünk mindent, ami egy pillanatra is az igaznak tűnik, és már kiáltunk is: megtaláltam! Pedig csak a fénye villant meg a víztükrön, de egyetlen percig mégis állunk és hisszük, hogy ráleltünk, holott belül érezzük, ez még nem lehet az: még túl hangos, túl csillogó, túlságosan hivalkodó.

Rossz helyen kutatunk. A tágas tengertől egyenesen haladhatnánk a forráshoz, mégis feladva, feledve, félve meg-megállunk. Feladjuk, mert árral szembe menni nehéz. Feledjük, mert távol még a cél és félünk, mert talán mégis túl közel. De akkor, mintha csak a partmenti fák susogását hallanád, valaki csöndesen bíztatni kezd. Nem vagy egyedül utadon. Társadul szegődött a Révész, aki egyensúlyt teremt, amikor megbillen a csónak, aki enyhülést hoz, ha megkarcol egy ág, aki erőt ad, mikor úgy érzed, nem bírod tovább.

De rálelhetünk-e valamire, amiről titkon reméljük, hogy sosem találjuk meg?

Kedves feladni, feledni, félni nem tudó keresők!
Az igazság utáni hajszának végállomására érkeztünk. Ha azt hiszed innen már nincs tovább: szállj ki! Fetrengj az igazságban, ahogy disznó a pocsolyában és élvezd a pillanatot, míg tart, mert hamar megérkezik majd az üresség, mely úgy fedi be lelked, ahogy jégpáncél a folyó tetejét.

Beszálltál, áthajóztál, megérkeztél: most szállj vissza!

Kedves Hírvivők!
Vállalnotok kell utazásotok következményét, ugyanis ti már látjátok az Igazságot. Nem ámíthatjátok magatokat többé hangos közhelyekkel, csillogó látszatigazságokkal és hivalkodó szavakkal, mert ti már tudjátok, hogy a kérdésre: mi a szép, ki a boldog és hol a bölcsesség, csak egyetlen válasz van.

Szálljatok vissza csónakjaitokba, mert az igazság megtalálása utazásunk könnyebbik része volt. Hisz végig velünk volt a Révész, aki sosem adja fel, nem feledi és nem fél. Halkan duruzsolva bíztatott, hogy ráleljünk, de most búcsút int nekünk, s csupán emléke marad kísérőnk. Mert az igazság megtalálásával nem csak kapunk, de le is mondunk. Mert innentől nincsenek kibúvók, már nem lehet mentegetőzni, nem csukhatjuk be szemünket.

Visszaevezni magányos vállalás: elvinni az igazság hírét, folytatásra bíztatni a partmentén vesztegelőket és indulásra bátorítani a kételkedőket.

Visszaevezni embert próbáló feladat: hitünkben megmaradni, folyvást csak remélni és az elutasítástól nem megrettenni.

Visszaevezni nem múló kötelesség, mert a csend hiába ordít, ha nem akarják meghallani, mert az igazság néma és téged kötelez, hogy helyette beszélj.

Kedves Hírvivő!
Visszaszálltál, elhajóztál. Megérkeztél?