bár nem beszéd, de az igazság körül kacsáz :D
Hogy igazság van, mindig is tudtam,
de már nem keresem. Biztosan vagyok benne, hogy van: azzal a bizonyos nagy
„I”vel írva. De hogy lehetne bármit is állítani az Igazságról, amikor senki nem
látta, senki nem hallotta, senki nem tapintotta?! S főleg én, hogy mondhatnék róla bármit is, hiszen
már jóideje lemondtam megtalálásáról. 16 éves voltam, bizalmas szívvel jártam a
világot, róttam a szombathelyi utcákat, ahol gimnazista éveimet töltöttem. Az
embereket figyeltem, a ráncokba rótt fájdalmat próbáltam kiolvasni arcukból, a
bolond áprilisi szelet a pokolba kívántam, s közben az élet nagy dolgairól
ábrándoztam. Okosnak, komolynak, de legalábbis mélyebb, másmilyen embernek
éreztem magam, aki a dolgok lényegét akarja látni, aki az egészet akarja
megragadni, és nem foglalkozik idióta áprilisi tréfákkal, mint az
osztálytársaim. Egy padon ültem, hideg volt, de a napnak már volt ereje, és
nagy, világmegváltó dolgokról ábrándoztam, eszmékről, az igazságról, jóságról,
ilyesmikről. És akkor leült mellém egy feltűrtgallérú fiú. Elővett egy könyvet,
olvasgatta. De csak egy-egy mondatot olvashatott, utána mindig felnézett,
csettintett egyet, vagy nevetett… érdekelt mit olvas, megkérdeztem. Erre
becsapta a könyvet, a zsebébe tette, felém fordult, majd kaján vigyorral az arcán
azt mondta, hogy az igazságról olvas. Furcsán néztem rá, erre ő kérdezgetni
kezdett: amit érzékeinkkel felfogunk, hisszük-e róla, hogy az a valóság? Igenlő
válaszomra nevetett, és mint egy rossz Descartes imitátor magyarázni kezdte,
mennyivel jobban tenném, ha kételkednék ebben. Majd a színekről kezdett el
beszélni, hogy itt van például az ő barna cipője, amit mindenki feketének lát:
mi hát az igazság? – kérdezte. De válaszomat nem várta meg, hadart tovább, hogy
végeredményben minden relatív. A jó és a rossz is csak olyan viszonyfogalmak,
melyekkel jobb nem is dobálózni. Majd áttért az egy-igaz- és jó hármasságára,
hogy ezek végülis Istennél érnek össze, és ez az, amit ő egyedüli igazságnak
elfogad. Bólintottam, az egész jelenséget nem tudtam hova tenni, ő rám se
nézett. Ömlött belőle a szó, verseket szavalt, és elkezdett a szépről beszélni,
mert ez az, ami őt tényleg érdekli, mert igaza van Nietzschének, hogy az
apollóni forma mögött a dionüszoszit is észre kell venni. A vad és ösztönös,
alvilágit felszabadító istenség erejét, mely az apollóni látszat, plasztikus
külcsín mögött fejti ki elviselhetetlen erejét. Majd törvénytelen röhögésben
tört ki: hiszen ki látott a földön még egy olyan bohócot, aki de facto az
el-nem-rejtettségről beszél, és magát oly komolyan veszi, hogy állításokat tesz
az igazságról, hisz azt még a bolond is tudja, hogy az igazi igazság
elviselhetetlen! Így mondta: az „igazi igazság”. Elhallgatott, majd komolyan
rám nézett, és azt mondta: neki csak a „mélységek látszata kell”, a könyvet is
azért olvassa, hogy tudja, hogyan nem szabad írni. Én csak néztem, szólni sem
tudtam, a nap sugarai már csak súrolták arcom, a fiú intett, elindult, és
lassan eltűnt az utcasarkon. Akkor vettem észre, hogy elejtett valamit: a
diákigazolványa volt. Esti Kornél diákigazolványa.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése