Nem vagy egyedül utadon

Van igazság? –„Az igazság kutatása súlyos erőfeszítést követel tőlünk, s ha megtaláltuk, még súlyosabbat ró ránk.”

Beszálltál, elhajóztál. Megérkeztél?
Rálelhetünk-e valamire, amiről titkon reméljük, hogy sosem találjuk meg? Ha azt hiszed igen, akkor szállj ki most!
Ha valóban keresnéd, gyere velem.

Kedves Keresők!

Mi mindennek szegődtünk már a nyomába: kerestük a szépséget, a boldogságot, a bölcsességet. Megfoghatatlan szavakat akarunk láthatóvá, érezhetővé, megfoghatóvá tenni, de amint kezünk rámarkolt volna, csak a szó maradt. Elhasznált szavak, melyek jelentése mindenkinek más és más, mert a kérdésre, hogy mi a szép, ki a boldog vagy hol a bölcsesség, a válasz is más és más. De melyik az igaz?

Csónakba szállunk, hogy rátaláljunk, hogy eljussunk oda, ahol fülsiketítő a csend és néma az igazság, de közben megremeg térdünk, mert félünk, hogy rálelhetünk. Elhitetjük magunkkal, hogy az igazság sokféle, hogy nem csak egy, végső, nagy igazság van, hogy mindenkinek igaza van. Mégis vágyunk arra, hogy megérkezzünk, hogy partot érve kiszálljunk a csónakból és felkiálthassunk: megtaláltam! Mert hisszük, hogy az igazság elhozza az elégedettséget, az elégedettség a tökéletességet, a tökéletesség a boldogságot.

De rálelhetünk-e valamire, amiről titkon reméljük, hogy sosem találjuk meg?

Evezünk felé gondolataink folyamán, meg-megállva a partmentén, amikor felfénylik előttünk az igazság. Célnak hiszünk mindent, ami egy pillanatra is az igaznak tűnik, és már kiáltunk is: megtaláltam! Pedig csak a fénye villant meg a víztükrön, de egyetlen percig mégis állunk és hisszük, hogy ráleltünk, holott belül érezzük, ez még nem lehet az: még túl hangos, túl csillogó, túlságosan hivalkodó.

Rossz helyen kutatunk. A tágas tengertől egyenesen haladhatnánk a forráshoz, mégis feladva, feledve, félve meg-megállunk. Feladjuk, mert árral szembe menni nehéz. Feledjük, mert távol még a cél és félünk, mert talán mégis túl közel. De akkor, mintha csak a partmenti fák susogását hallanád, valaki csöndesen bíztatni kezd. Nem vagy egyedül utadon. Társadul szegődött a Révész, aki egyensúlyt teremt, amikor megbillen a csónak, aki enyhülést hoz, ha megkarcol egy ág, aki erőt ad, mikor úgy érzed, nem bírod tovább.

De rálelhetünk-e valamire, amiről titkon reméljük, hogy sosem találjuk meg?

Kedves feladni, feledni, félni nem tudó keresők!
Az igazság utáni hajszának végállomására érkeztünk. Ha azt hiszed innen már nincs tovább: szállj ki! Fetrengj az igazságban, ahogy disznó a pocsolyában és élvezd a pillanatot, míg tart, mert hamar megérkezik majd az üresség, mely úgy fedi be lelked, ahogy jégpáncél a folyó tetejét.

Beszálltál, áthajóztál, megérkeztél: most szállj vissza!

Kedves Hírvivők!
Vállalnotok kell utazásotok következményét, ugyanis ti már látjátok az Igazságot. Nem ámíthatjátok magatokat többé hangos közhelyekkel, csillogó látszatigazságokkal és hivalkodó szavakkal, mert ti már tudjátok, hogy a kérdésre: mi a szép, ki a boldog és hol a bölcsesség, csak egyetlen válasz van.

Szálljatok vissza csónakjaitokba, mert az igazság megtalálása utazásunk könnyebbik része volt. Hisz végig velünk volt a Révész, aki sosem adja fel, nem feledi és nem fél. Halkan duruzsolva bíztatott, hogy ráleljünk, de most búcsút int nekünk, s csupán emléke marad kísérőnk. Mert az igazság megtalálásával nem csak kapunk, de le is mondunk. Mert innentől nincsenek kibúvók, már nem lehet mentegetőzni, nem csukhatjuk be szemünket.

Visszaevezni magányos vállalás: elvinni az igazság hírét, folytatásra bíztatni a partmentén vesztegelőket és indulásra bátorítani a kételkedőket.

Visszaevezni embert próbáló feladat: hitünkben megmaradni, folyvást csak remélni és az elutasítástól nem megrettenni.

Visszaevezni nem múló kötelesség, mert a csend hiába ordít, ha nem akarják meghallani, mert az igazság néma és téged kötelez, hogy helyette beszélj.

Kedves Hírvivő!
Visszaszálltál, elhajóztál. Megérkeztél?